TRIANONI EMLÉKMŰ

További képekért kattintson a fotóra

NAGY GÁBOR
Trianoni megemlékezés a szabadságtelepi református templomban

A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulóján, 2020. június 04-én megemlékezést tartottak a Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközség templomában. Ez alkalomból egy fából készült emlékművet állítottak fel a nemrégiben megnagyobbított templomtéren. Az igehirdetés szolgálatát Dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke végezte, melyben kiemelte, hogy ma már nem olyan nehéz határon túli testvéreinkre gondolni, de nem mindig volt ez így. „Él bennem az, hogy hogyan is indultam én a Kárpát-medencének neki. Mi volt az első élmény? Felső-szabolcsi szülőfalumban, Tornyospálcán a szőlődombról tiszta időben kirajzolódott a láthatáron a munkácsi vár sziluettje, s amikor az ember átnézett oda, akkor az „odaát” szó egészen mást jelentett. Nem azt a harmincöt-negyven kilométert, hanem irdatlan cezúrát és határvonalat, amit nem lehetett átkiáltani, csak átimádkozni. Odaát. Szívszorítóan nehéz szó. Olyan szó, amelyik szinte eltűnt, hiszen manapság ez az odaát már nem is olyan nehéz. Falvak, emberek, sorsok és sorsközösség, amit jobban meg lehet élni, bár még nem az igazi” – mondta a Tiszántúl református püspöke.

A megemlékezésen Nagy Gábor, a gyülekezet lelkipásztora hangsúlyozta, hogy a magyar nép megmaradása nemcsak Európának, hanem az egész világnak is az érdeke. „A magyarság a nemzetek génbankja,” – tette hozzá – „ezért is meg kell, hogy maradjon”. Történelmünk során nem egyszer kevésen múlott, hogy megmaradjon a magyar nép, de Isten kegyelméből mindig maradt egy kicsiny mag, melynek segítségével újra megerősödött. Nagy Gábor szerint „a megmaradás útja a helyben maradás! […] A legsanyarúbb helyzet is többet nyújt, mint a legmagasabb életszínvonal valahol távol, idegenben. A mi jövőnk Krisztus! Benne kell meggyökereznünk, Őt kell követnünk, s Őáltala újra egymásra találhatnak azok, akik elszakadtak egymástól! Meg kell tanulnunk a népi nemzeti azonosságokat koncentráltan megőrizni, és egyre határozottabb nyitottsággal gyakorolni az egész emberiség iránti felelősség jegyében. Hiszen nemzeti létünk az eleve elrendeléstől a világ végéig érvényes létmód. Csak az örökkévalóságban tűnik majd el, ott nem lesznek már magyar, román, francia, orosz angyalok,

De addig sírva, kínban, mit se várva
mégiscsak száll új szárnyakon a dal…
mely „mégis győztes, mégis új és magyar”. (Ady)
– zárta gondolatait Nagy Gábor.

Az eseményen Dr. Jeney-Tóth Annamária történész, a Debreceni Egyetem oktatója vállalkozott arra, hogy beszéljen arról, mit is jelenthet számunkra ez a száz évvel ezelőtti esemény. A történelmi áttekintés után, ő is a személyesség hangján szólt arról, hogyan fedezte fel Erdélyt szülei révén. Végezetül arra biztatta a hallgatóságot, hogy ők is rögzítsék a családi történeteiket, adják le írott vagy egyéb formában a levéltáraknak, múzeumoknak. Kosáry Domokosra hivatkozva kérte mindezt, aki szerint igazi huszadik századi magyar történelmet csak a hivatalos forrásokra támaszkodva, de személyes történetek nélkül nem lehet írni.

A Székely Himnusz eléneklése után a templomtéren folytatódott a megemlékezés az emlékmű leleplezésével. Elsőként Juhász Gyula Trianon című verse hangzott el Molnárfi Mátyás exmisszus-gyakornok előadásában. Majd a leleplezés és átadás előtt Dr. Fekete Károly püspök a harmincharmadik zsoltárból olvasott fel néhány igeverset: „Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét, meghiúsítja a népek szándékait. De az Úr terve örökké megmarad, szívének szándéka nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 33,10-11). Ezt követően Vad Zsigmond debreceni esperessel és Csorvási Dezső egyházközségi gondnokkal felfedték a csodálatos alkotást.

Széles Zsolt, a Népművészet Ifjú Mestere díjas fafaragóművész, az emlékmű készítője röviden ismertette, hogy mi ihlette őt az alkotás tervezésekor. A tervezés során arra törekedett, hogy népi kultúránk motívumaiból egy szimbolikus üzenetet fogalmazzon meg. „A mi magyar népünknek sajátos történelme az, hogy a magyar értelmiség és a köznép története párhuzamosan fejlődött egymás mellett, s a magyar értelmiség sohasem vállalt sorsközösséget a köznép kultúrájával. Elmondhatjuk azt, hogy az országunk szétszabdalása nem száz évvel ezelőtt történt, hanem akkor, amikor az értelmiség és a köznép két külön utat kezdett el járni. Az elkészült emlékművet végül Babits Mihály Áldás a magyarra című verse ihlette, illetve Karácsony Sándor gondolata: Vajon lesz-e magyar jövendő? Ezen gondolkoztam én és így bontakozott ki az alkotás is” – fogalmazott Széles Zsolt.

Az emlékmű bemutatása után a Szózat éneklésével és Dr. Fekete Károly püspök áldáskívánásával zárult a centenáriumi megemlékezés.

Kelt.: Debrecen, 2020. június 04.